Tóth Benedek, SZISZKI Olyan 10 éves lehettem, amikor egyszer betévedtem a nővérem szobájába. Az egyik falon végig polcok voltak, rengeteg könyvvel. Lányregények, novellák, verseskötetek, és sok más. Nézegettem őket, és arra gondoltam, hogyan lehet ennyi könyvet elolvasni?! Aztán figyelmes lettem egy sorozatra. Majd’ tucatnyi könyv, hasonló gerinccel. Szépen sorba rendezve. Kivettem baloldalról az elsőt, hogy belelapozzak. Kinyitottam, és beleszagoltam. Illata volt, könyvillat, semmivel össze nem téveszthető könyvillat. Pergettem egy kicsit, a végére lapoztam, elolvastam hátul a tartalmát. Egy fiatal varázsló tanulóévei, hmm, mondtam magamban, ez érdekes lehet. De még nem lapoztam az elejére, hogy elkezdjem, hiszen olvasni fáradságos feladat, ezt hatéves korom óta tudtam. Aztán arra gondoltam, hogy a nővérem talán nem csak kínozta magát ezekkel a könyvekkel, meg hogy nem is csak dísznek vannak. Talán én is megpróbálhatom, hogy ne kötelességből olvassak, ne feladatnak vegyem. Kinyi...