Olyan 10 éves lehettem, amikor egyszer
betévedtem a nővérem szobájába. Az egyik falon végig polcok voltak, rengeteg
könyvvel. Lányregények, novellák, verseskötetek, és sok más. Nézegettem őket,
és arra gondoltam, hogyan lehet ennyi könyvet elolvasni?!
Aztán figyelmes lettem egy sorozatra.
Majd’ tucatnyi könyv, hasonló gerinccel. Szépen sorba rendezve. Kivettem
baloldalról az elsőt, hogy belelapozzak. Kinyitottam, és beleszagoltam. Illata
volt, könyvillat, semmivel össze nem téveszthető könyvillat. Pergettem egy
kicsit, a végére lapoztam, elolvastam hátul a tartalmát. Egy fiatal varázsló
tanulóévei, hmm, mondtam magamban, ez érdekes lehet. De még nem lapoztam az
elejére, hogy elkezdjem, hiszen olvasni fáradságos feladat, ezt hatéves korom
óta tudtam. Aztán arra gondoltam, hogy a nővérem talán nem csak kínozta magát
ezekkel a könyvekkel, meg hogy nem is csak dísznek vannak. Talán én is
megpróbálhatom, hogy ne kötelességből olvassak, ne feladatnak vegyem. Kinyitottam
a könyvet, és elkezdtem olvasni. Hirtelen egészen más világba csöppentem, egy
álomba, ahol minden lehetséges. Kizártam a külvilágot, és csak én voltam, meg a
történet. Amikor este kilenc óra körül a szüleim szóltak, hogy ideje lefeküdni
aludni, mert másnap suli, alig bírtam elaludni az izgalomtól. Alig vártam, hogy
másnap délután legyen, hogy kész legyek a leckével, és újra visszamehessek a
képzelet birodalmába, hogy újra Roxfortban lehessek. Amikor befejeztem a
regényt, megnéztem a belőlük készült filmeket is, és nem csalódtam, a filmek
azt a feltételezésemet adták vissza, hogy egy könyv nem mindenkinek pontosan
ugyanazt a képet jeleníti meg a fejében . Ezek az apró eltérések mutatják meg,
hogy az írott szó mindannyiunkban más jelentésekkel bírhat. Amúgy elégedett
voltam a filmmel is. Ezután vártam, hogy újra elkapjon a gépszíj, és ismét
beletemetkezhessek egy másik világba, de hosszú ideig nem találtam olyasmit,
ami lekötött volna. Egy darabig nem történt semmi, a nővérem könyvespolcain sem
találtam egy érdekes címet vagy ilyesmit, ami megragadott volna, ezért egy idő
után bementem a szüleim hálószobájába is, ahol szintén végtelen sorokban
sorakoztak a könyvek.
J.R.R. Tolkien - olvastam egy nagyon vastag könyv gerincén. Gyűrűk Ura. Hmm, ez jó lehet vajon? Van vagy ezer oldal. (Fordította: Göncz Árpád, te, ez a bácsi nem elnök volt?) A szüleim sokat olvasnak rengeteg könyv van a házban, biztosan jó könyv lehet, pláne, hogy ilyen termetes. Levettem a polcról, jó nehéz volt, kinyitottam, beleszagoltam, hú ugyanolyan könyvillat, csak olyan régebbi. Egy kis gyakorlottság után, szagról megérzed, hogy kábé mikor írták a könyvet, nem vicc. Mondtam is magamban, hogy ez vagy ötven éves. Nem is tévedtem sokat, csak olyan húsz-harminc évet. Sebaj, ez akkor nem érdekelt, nekikezdtem. Dögunalmas volt, le is tettem néhány oldal után, visszamentem a játékaimhoz. Aztán csak eszembe jutott, hogy apámék nem dísznek veszik a könyveiket. Így visszamentem a könyvért, és kerestem egy csendes zugot a kertben, a csavart fűzfa alatt. Apám kedvenc helye is ez volt, bár percenként száz hangya hullott a nyakába, de tűrte. Gondoltam, én is tűröm, hátha így meglesz a fíling. Lassan beletemetkeztem a könyvbe, túljutottam Tolkien középföldei dohánytermesztési technológiájának a legapróbb részletekbe menő leírásán, és akkor megint elkapott valami, valami olyasmi, mint az előző varázslós sorozatnál. Aztán már nem tudtam letenni a könyvet, mert ahogy letettem, eltűnt Frodó, Gandalf, az orkok, a trollok, és ezt nem akartam, nagyon nem. Amikor nem olvasok valamit, mindig jönnek a szürke hétköznapok, suli, edzés, mókuskerék, ilyesmi. Jó, szeretem a sulit is meg az edzést is, meg minden, de jobb ott, ahova a képzelet visz…
Aztán
van még valami. Ahol kiskoromban laktunk, egy kisvárosban, nem írom le a nevét,
volt egy könyvtár. Hatalmas kert közepén magasodott az épület, a kert
kőrakással volt körülvéve, és hatalmas platánfákkal volt tele. A könyvtár
épülete, a maga gótikus stílusával mindig lenyűgözött, valahányszor arra vitt
az utam. A hatalmas, boltíves, katedrálisra hasonlító épület valaha csakugyan
katedrális volt, csak a hosszú évszázadok alatt bekövetkezett változások őt is
magukkal ragadták. Már nem papok lakták, hanem könyvtárosok. Az egykori misék
helyszíne megtelt polcokkal, melyeket elborítottak a hosszú idő alatt
beszerzett könyvek. Némelyik sor kissé dohos volt az emberöltők alatt
felgyülemlett portól, de ez a szag - inkább illat volt - tényleg enyhén
érződött csak, mégis fantasztikus hangulatot árasztottak magukból. A könyvtárban
hosszú asztalok négy sorban, mellettük székekkel, és egyméterenként zöld,
szövetbúrás lámpákkal, vagy harminc méter hosszan. Minden tizedik széken ült
valaki, és könyvet olvasott. Csend vett körül, csak a lapok halk zizegése törte
meg a némaságot, mikor valaki elolvasott egy oldalt. Találomra levettem egy
könyvet a polcról, és belelapoztam. Fogalmam sincs, miről szólt a könyv, csak
hosszú órákon keresztül élveztem a könyvtár hangulatát - a csendet, a
viszonylagos magányt, és az ódon enteriőr tökéletességét...
Ez pár éve volt, mármint Harry meg
Gandalf, meg a könyvtárban olvasott valami, és azóta persze számtalan más
platform van, ahol olvashatok, de ezt az érzést, amiről beszéltem, semmi más
nem adja meg, csak egy jó könyv olvasása a könyvtárban. (Esetleg még a
PlayStation 5-öm, elvégre 2021-et írunk, de néha, ha olyan kedvem van, még ma
is el tudom engedni ezeket egy-egy jó könyv kedvéért.)
(A kép készítője ugyancsak Tóth Benedek.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése